Oké, például voltam karate-versenyen. Shotokan világbajnokság. Rájöttem, hogy a karate egy mérhetetlenül unalmas sportág. Elképzelem, hogy ha én így untam, akkor mit érezne más, ha végig kellene nézzen egy versenyt. A katák még úgy ahogy nézhetőek egy darabig, de az is csak azért, mert van egy-egy japán, aki borzasztó szépen csinálja. De a harc... Teljesen értelmetlen no-contactban küzdeni, főleg ha a bírók se nagyon tudják, hogy mit adnak meg, és mit nem. Komolytalan az egész sport. A harcnak igazán K1-ben van értelme, vagy egyéb full-contact versenyeken, azzal meg az a baj, hogy szétverik a fejedet, és nem leszel olyan okos, mint előtte. Még szerencse, hogy nem járunk karate-versenyekre.

Egyébként azért mentem el, mert a mester bemutatót tartott. Eltört mindenféle fát meg követ, leütötte az üveg nyakát, széthasított egy dinnyét ujjheggyel (igen, kedves karatésok, nukitével). A vicces rész az volt, hogy délelőtt, amikor találkoztunk az állomáson a mesterrel, elszalasztotta az egyik tanítványt (Sade-kun-t - ez a srác például 24 évesnek néz ki, pedig éppenséggel 42) a boltba, aki hozott egy kis orvosságos üvegcsét, a mester felhörpintette a tartalmát, később egyébként ennek az üvegnek törte le a nyakát középső ujjal (ippon ken). Látta, hogy nem igen vágom, hogy mi az, úgyhogy huncut mosollyal az arcán elárulta, hogy ez bizony másnaposság elleni szérum. Parti lehetett :). Aztán beugrott, hogy tényleg árulnak ilyeneket itt minden nonstopban, elmulasztja a fejfájást, meg az egyéb kellemetlen tüneteket. Praktikus lehet.