Itt már november eleje óta Karácsony van, tele van minden fehér műanyag-karácsonyfával, ami elég érdekes, figyelembe véve, hogy Japánban a karácsonyi ünneplés legszertartásosabb (és egyben egyetlen) része, az, hogy megesznek egy szelet sütit. Persze kijött a PS3, meg a Nintendo Wii is, valamivel el kell adni, bár jelenleg nem épp úgy néz ki, hogy a nyakukon marad. Mindenesetre a nyelvórák és a karate mellett a heti rutinom kiegészült a különböző elektronikus cikkeket árusító bevásárlóközpontok (magyarul médiamárktok) szájtátás céljából történő látogatása. Szerintem ha ilyen ütemben halad a szórakoztató elektronika fejlődése, a PlayStation 4-nek már szebb lesz a grafikája, mint a valóság.

A viccet félretéve tényleg viszonylag sokat látogattattam a Bic Camerát, és a Yodobashi Camerát, ami a két legnagyobb médiamárkt-hálózat Japánban, de valójában azért, mert vettem egy fényképezőgépet. Igen, most már még szebb képeket fogok tudni csinálni a szórakoztatásomra, és ti még irigyebbek lehettek, mert nem osztom meg veletek. Higgyétek csak azt, hogy Japánban mindenki szamuráj, vagy ninja. Vagy robot.

A viccet félretéve tervezem felvarázsolni a fotókat valahova, szombaton például voltunk Hakonéban, felmásztunk másfél Kékesre, elvesztettük a kínait, megláttuk a Fujit, amint véletlenül kibukkant a felhők alól, elaludtunk a vonaton, és későn szálltunk le, elkergettük a japikat a termálfürdőből, 2000 Ft-ot költöttünk negyed óra buszozásért, és ez még csak a kezdet. Ez volt a trailer, valamikor felrakom a videókat is. Sajnos elég Blair Witch Projectesek lettek, ahogy osonunk az erdőben egy kicsi kamerával. Egyébként felraktam pár videót a freevlog.hu - ra, utazás kategóriába, mindenki nézze meg, és tetsszen neki!

Karatéról meg nagyjából kő elfelejtettem írni, ezt is pótoljuk. Holnaptól komoly, felnőtt blogot csinálunk, egyrészt mert rendszeresebben jelentkezek, másrészt meg mert elmegyek Akihabarába levideózni, hogy mi jót lehet kapni egy japán szex-shopban. A viccet félretéve, fogok írni karatéról is. Megint kaptam három jegyet egy teljes napnyi garantált dögunalomra, aka. Összjapán Karate Bajnokság. Előtte való nap K-1 lesz a Tokyo Dome-ban, legolcsóbb jegy 5000 yen, de akinek van kedve akár 35000 yent is elkölthet belépőre. Egy otthoni minimálbérrel majdnem meg is tudod venni.

Még egy érdekes felfedezés, ha el nem felejtem, amit mondani akartam, miközben azon gondolkodom, hogy hogyan tegyek úgy kucifántosan fogalmazva, mintha írnék valamiről, holott ez már mindjárt a harmadik teljes sor - attól függően, hogy kinek mekkora a monitorának a felbontása - ami egészen pontosan zérus információt hordoz, hogy itt Japánban elég sok férfi járkál női ridikül-szerű kis kézitáskával. Lévén társadalmilag elfogadott, gondoltam én is büntetlenül kipróbálhatom az október eleji CEATEC portyán zsákmányolt hasonló retikülömet élesben, annak veszélye nélkül, hogy összefutok valami ismerőssel vagy egy átlagosnál mérgesebb vagy homofóbabb fradistával a 4-6-oson. Valójában azt kell mondjam, hogy messzemenően praktikusnak találtam, belefér az esernyőtől kezdve, az olvasnivalón és a fényképezőgépen keresztül az uzsonnáig minden, amire szükséged lehet, ugyanakkor sokkal könnyebb, és kényelmesebb, mint egy hátizsákkal lökdösődni a metrón, ráadásul mindenhez pillanatok alatt hozzáférsz (meg persze valamennyi zsebtolvaj is, ám Japánban ez nem téma). Kár, hogy otthon nem lehet hordani egy olyan táskát, ami kisebb, mint egy fél disznó, anélkül, hogy úgy nézzen ki az ember, mint egy rakás idióta. Ritikült hordasz, buzi-e vagy?

Ez a srác néha olyanokat produkál, agyam elszáll a röhögéstől. Rendben van, hogy Kínában nem lehet elérni az Internet egy részét, de ha valaki Londonban élt egy évig, akkor ugyan csak hallott már a Prodigy nevű együttesről, az ég szerelmére! De ha nem is, azt azért mégis illene tudni mi fán terem az úgynevezett alumínium.

A múltkor szóba jött a kvantummechanika (azért, mert egy fizikus sráccal voltunk, oké?) mely szó hallatán ugyancsak feljebb húzodott szemöldöke, ám miután elmagyaráztuk neki, hogy miről szól, felcsillant a szeme, hogy "aaah, I know that! It's that fucking hard science!" Vicces módon nem tanították nekik az egyetemen, mert a professzor sem nagyon vágta, ő viszont egyszer olvasott róla egy cikket, amiből ezt (az egyébként messzemenően helyes - lásd előző bejegyzések) következtetést vonta le.

Természetesen aligha lehet az ilyen mértékű tájékozatlanságot kiaknázatlanul illetve büntetlenül hagyni; kellően komoly ábrázattal állítva bizonyos dolgokat elhitethető, hogy a saját magunk által írt kódokba nem nézhetünk utólag bele itt a Toshibánál, mivel bizalmas információként kell őket kezelni, illetve hogy az (egyébként a következő szerdai balesetvédelmi evakuációs gyakorlat miatt) újonnan érkező sisakokat azért küldte a vezetőség, mert azokat a nemrégiben egyre gyakoribb ún. "programozó-balesetek" miatt ezentúl mindenkinek viselnie kell a Multimédia Laborban is. Annyira vicces amikor percekig töpreng, hogy vajon elhiggye-e. A múltkor valami étteremben kérdeztük, hogy mégis milyen dzsúzt kér, talán paradicsomlevet, vagy mit, mondta, hogy nem mert ő azt utálja, de megnyugtattam, hogy ne aggódjon, mert japánul a tomato azt jelenti, hogy barack. Azóta nem lehet vele komolyan beszélni, mindig azt hiszi, hogy oltom.

Amitől viszont végképp padlót fogtam, az az a történet, hogy egyszer Londonban egy svédasztalos vacsorán sikerült egy mélytányérnyi mustárt szednie magának, mivel a leves mellett volt, és azt hitte, hogy lehet választani. Nem tudom, hogy mi alapján tűnt ígéretesebbnek ez a választás, mondjuk egy húsleveshez képest, mindenesetre azt hiszem, hogy az első evőkanálnyi mustár okozta élmény nagy mértékben hozzájárult jeles kínai barátunk és az angol konyhaművészet nem épp barátságos viszonyának kialakulásához.

Drága Verka barátnőm felköszöntött névnapom alkalmából:

"Sok szeretettel kívánok boldog névnapot! A japik felköszöntöttek? Gondolom sok náluk az András..."

Igaz, csak 30-án lesz, de ez még mindig jobb, mint fél évet késni, mint én az övével ;) Mivel mindenféle eszembe jutott, miközben írtam a választ, ide is írok valamit. E!

Köszönöm szépen! A japiknál elég sok az András éppenséggel, harmadik legnépszerűbb keresztnév a Yusuke és a Hellokitty után, például a főnökömet is Shinohara Andrásnak hívják. Meg egyébként az újonnan megválasztott japán miniszterelnök második neve is András (Shinzo András Abe). Csak legtöbbször nem írja ki. A császárt is eredetileg Andrásnak keresztelte volna Hirohito, csak a felesége lepofozta, mondván "Ne legyél már hülye, apjuk, lehet épp ez lesz a következő császár, engem meg majd kiröhögnek a kozmetikusnál, mi, te idióta?" Így lett inkább Akihito, szerinte "japánosabban cseng". Pfff.

Amúgy jól vagyok, csak kezd beütni lassan a japán-undor. Ezek akkora parasztok valójában, mint a pesterzsébetiek ;). Legalábbis a metrón. Egyébként nem gáz. A munka kezd okés lenni, bár néha ötletem sincs, hogy mi van. Olykor én is ráébredek arra a platóni gondolatra, hogy "a tudomány kibaszott* nehéz". Ugyan ő nem éppen ezekkel a szavakkal élt, de ez csak azért van, mert akkoriban a Pitegorasz tételtől volt szokás hanyatt dobni magukat az embereknek, meg attól hogy a legrövidebb út az egyenes, bravó, erre normális ember (=nem görög) 5 éves korában rájön, ráadásul még csak nem is igaz. Ha ma élne, biztos azt mondaná, "A világ megismerhető, de olyan kibaszott* bonyolult, hogy egyáltalán nem érdemes; bort!" (Azt hiszem az alapgondolat második felét - ti. "bort!" - nagy valószínűséggel valóban kimondta Platón is, csak nem jegyezték).

A viccet félretéve, valóban gondolkodom azon, hogy vajon lesz-e valaha olyan természetes, és magától érthető az embereknek a mai modern tudomány, mint nekünk az ókori. A sumérok például, amikor valamelyikük feltalálta a szorzást kb. annyira értették, hogy miről beszél, mint mi azt, hogy figyelj, a foton egyszerre átmegy ezen a két lyukon, öcskös, de pedig csak az egyiken megy át, mégis diffraktálódik saját magán a másik lyukból, esz'kap'ki. Vajon ők is ilyen kis szellemes írásokat alkotnak majd (általánosabban: gondolatokat regisztrálnak) és osztanak meg más emberekkel teszem azt a tlogjukon keresztül (transz-neurális-stim-hálózat, például) a 20. században élt primitív emberről, aki még egy szaros körintegrált is percekig számolt mindenféle tologatható vonalzókkal, mint amilyet az előbb én a görögökről? Vagy egyszerűen tényleg kibaszott* nehéz a tudomány, az emberi agy tényleg nagyjából ennyit képes befogadni belőle, és nagyjából eddig jutunk el a kutatásban valaha is, mielőtt kipusztulnánk, az esetleges új felfedezések meg csak arra lesznek jók, hogy kicsit előrébb hozzák annak idejét?

Ha a világ nem is megismerhető, mindenesetre az erre törekvő kísérletek nagyszerű csodákat hoztak az emberiségnek, amitől ha nem is lett jobb a világ, mindenképp elég jól meggazdagodott tőlük számos tudós és mérnök. Igyekszem én is bekerülni közéjük. (Ha, got'cha! Már épp azt hittétek, hogy valami magasztossal fejezem be az ívet, mi? A tudós jutalma a társadalom elismerése, és a megismerés, a tapasztalás öröme ba-ba-ba-bu-bu-bu. Szart. A tudós jutalma a pénz.)

  

 

* Bocs, tudom, hogy sok olyan ember olvassa, akinek ez nem tetszik, de egyszerűen nem engedhetem, hogy a viccesség rovására menjen az ilyen szavak szalonképesebb, de ugyanakkor nagyságrendekkel bénább "elcseszett" szóra cserélése. Kipontozni meg olyan fura, le is írtad, meg nem is, amolyan mátyáskirályosan, hülyeség, mint a Kossuth tér, lázadunk is, meg nem is. Egyébként is, ha elkövetem azt a hibát, hogy egyszerre minden rétegnek megpróbálok tetszeni, akkor úgy járok mint a Fidesz tavasszal.

Esik, és megnéztem az összes Ali G-t youtube-on, úgyhogy inkább írok valamit ide. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy miket írtam le eddig, és miket nem, visszaolvasni meg borzasztó sok idő lenne, úgyhogy elnézést az esetleges redundanciáért.

Szerdán volt a welcome-party-ja az új spanyol srácnak. A Toshibánál az a szokás, hogy a céges partikra a résztvevő alkalmazottak dobják össze a pénzt. Még a félévzáró bankettre is. Ráadásul ezeken nagyjából kötelező részt venni. A szerdai buli 5000 yen volt, szemrebbenés nélkül behajtották rajtunk, gyakornokokon is. Kaja nem sok volt, viszont volt nomihôdai, magyarul drink-all-you-can (kac-kac). Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, hogy az ilyen helyek nem jellemzően kelet-európai turistákon gazdagodnak meg. Akárhogy is, 5000 yen kétnapi fizetésem, ennyi pénzből itt 4 napig eszem, otthon meg ennyiért 34,57 liter sört kapok középárfolyamon számolva a Mister sörözőben (Dohány utca, a zsinagógával szemben)

Egy ilyen fergeteges mulatság úgy néz ki, hogy elmegyünk a kollégákkal egy izakayába, ami ilyen japán stílusú mulató, ahol lehet enni is, meg inni is. Nem külön-külön rendelnek az emberek, hanem kihoznak több tálat, és mindenki a közösből vesz, amolyan kommunális jelleggel. Há!, a japánok még nem tudják, hogy a kommunizmus terén kelet-európai ösztönnel rendelkező emberekkel nem érdemes ilyet játszani. Mindig kísérletezem azzal, hogy hogyan lehet lehető legtöbbet enni, úgy, hogy másoknak ne nagyon tűnjön fel, hogy gyakorlatilag egyedül zabáltam be az egész csirkét. Legalapvetőbb trükk természetesen olyat rendelni, amit más nem szeret (szasimi - nyers hal - ez a kedvenc ételem itt, kivéve például tegnap, mert eszembe jutott, hogy "Nyers hal, bazmeg, NYERS HAL!!!", és nem tudtam befejezni)

Öööö*, szerintetek is folyton csak a kajáról írok? Persze mondjuk mért ne, ez a legfontosabb dolog. Meg az alvás. Jól aludtam ma. Japánban is alszanak az emberek. Néha. Ennél többet nem lehet erről írni.

Küldött egy levelet az internet-szolgáltató a múlt hónapban, mert nem írtam rá az űrlapra a nevemet katakanával (チビ・アンドラーシュ - Chibi Andoraashu - ez áll a legközelebb kiejtésben) erre visszaküldtem, de mivel az az idióta kapcsolattartóm, aki segített kitölteni a bankban a papírokat nem közölte velem hogy milyen nevet írt be (Shitsubi Andorasu - mert szerinte így ejtik a nevem. Bonyolult lett volna megkérdezni) ezért nem egyezett a két név katakanával, ezért küldtek még egyet, hogy javítsam. 2 hónapja nem fizettem semmit az internetért emiatt.

Egyébként itt aláírás helyett pecsétet használnak azonosításra. Minden pecsét egyedi, mert kézzel faragott, úgyhogy össze tudják hasonlítani vitás esetben, és ha nem egyezik teljesen, akkor nem érvényes. Természetesen a kapcsolattartóm által csináltatott pecsétemen szintén a remek csengésű Shitsubi (e. sicubi) karakterek szerepelnek. Hihetetlen, hogy banális kérdésekről 2 hétig tárgyalnak, ezt meg le se szarják. Nekem igenis fontos, hogy milyen hangsorral hivatkoznak rám.

Mellékeltek egy megcímzett válaszborítékot is, természetesen a címzett nevét egyszerű formában feltűntetve, mivel nem illik magunkról udvarias formában beszélni, meg ilyenek. Ezért amikor visszaküldjük a levelet, illik áthúzni a címzett neve végén található kanjit, és egy másikat írni a helyére, mivel nem illik mást egyszerű formában megszólítani. A különböző japán hivatalok naponta több tízezer válaszborítékot javítanak így át. Nem logikus, nem hatékony, de így csinálják, mert így csinálják. Japán a legtöbb dolgot azért csinálnak úgy, ahogy, mert úgy csinálják, ahogy. Ezer éve. Vagy fél éve. Vagy azért, mert aki legelőször csinálta azt a dolgot, az azt mondta, hogy szerinte úgy kell csinálni. Egész biztos okkal csinálta azt úgy, és ha ezt megkérdőjelezné bárki, akkor valami borzasztó dolog történne. Például az öntudatra ébredt, és a gazdáik ellen fellázadt vérszomjas tamagocsik leigáznák Japánt. Szép dolog a tradíció, öcsisajtok, de azért nem kell tiszta idiótának lenni. Talán a legkevésbé innovatív népség a világon ez a japán. Igazából az az igazi japán csoda, hogy működik még az egész. Meg persze az, hogy itt nem a szép cipő a trendi, vagy a divatos kalap, hanem 16 órát dolgozni naponta.

Ha már "bulizással" kezdtem, meg japánok-nem-kreatívak-blabla, pont idevág a radnoti13a fórum hozzászólásom:

"Ezek bulizás címén képesek hajnalig ugrálni egyetlen végtelenített dallamra, komolyan, rosszabbak mint a németek (!) fünfzehn centimeterestől, meg hey-heeey baby-stől. Ráadásul nincs semmilyen éjszakai járat, úgyhogy ha úgy döntesz, hogy szombatestiláz, akkor fél hatig össze vagy zárva ezekkel az igényimikkel. Mondjuk lehet kapni többek között "Quik Fuck" koktélt. Ez a hivatalos neve az árlapon feltűntetve."

  

 

* kis lábjegyzet: magyarul úgy mondjuk, hogy ööö, angolul úgy, hogy err, a japánok pedig egész egyszerűen csak azt mondják, mikor hezitálnak, hogy ee-to desu ne. Oké, ez az udvarias forma, az egyszerű forma csak annyi, hogy ee-to.

Oké, például voltam karate-versenyen. Shotokan világbajnokság. Rájöttem, hogy a karate egy mérhetetlenül unalmas sportág. Elképzelem, hogy ha én így untam, akkor mit érezne más, ha végig kellene nézzen egy versenyt. A katák még úgy ahogy nézhetőek egy darabig, de az is csak azért, mert van egy-egy japán, aki borzasztó szépen csinálja. De a harc... Teljesen értelmetlen no-contactban küzdeni, főleg ha a bírók se nagyon tudják, hogy mit adnak meg, és mit nem. Komolytalan az egész sport. A harcnak igazán K1-ben van értelme, vagy egyéb full-contact versenyeken, azzal meg az a baj, hogy szétverik a fejedet, és nem leszel olyan okos, mint előtte. Még szerencse, hogy nem járunk karate-versenyekre.

Egyébként azért mentem el, mert a mester bemutatót tartott. Eltört mindenféle fát meg követ, leütötte az üveg nyakát, széthasított egy dinnyét ujjheggyel (igen, kedves karatésok, nukitével). A vicces rész az volt, hogy délelőtt, amikor találkoztunk az állomáson a mesterrel, elszalasztotta az egyik tanítványt (Sade-kun-t - ez a srác például 24 évesnek néz ki, pedig éppenséggel 42) a boltba, aki hozott egy kis orvosságos üvegcsét, a mester felhörpintette a tartalmát, később egyébként ennek az üvegnek törte le a nyakát középső ujjal (ippon ken). Látta, hogy nem igen vágom, hogy mi az, úgyhogy huncut mosollyal az arcán elárulta, hogy ez bizony másnaposság elleni szérum. Parti lehetett :). Aztán beugrott, hogy tényleg árulnak ilyeneket itt minden nonstopban, elmulasztja a fejfájást, meg az egyéb kellemetlen tüneteket. Praktikus lehet.

Nézzetek Boratot. De ne moziban, mert egy ilyen filmet nem szabad támogatni. Képzelem, hogy esne, ha épp Magyarországról szólna. Maximálisan szolidáris vagyok a kazakokkal, mindazonáltal elképesztően vicces a film, úgyhogy nagy kár nem letölteni.

Há! Épp időben írok, még mielőtt kitörölnétek a bookmarkok közül a blogomat, és felszórnátok a helyét sóval.

Egyébként itt minden már szinte megszokott. Fel se tűnik, hogy például most blogolás közben nem valami csipszet ropogtatok, hanem rántott polipot. Otthon furán fogok viselkedni, azt hiszitek majd, hogy a japánok kicserélték az agyamat egy robotra, amíg nem néztem oda.

Sajnos ezer dologról tudnék most írni, ami azért rossz, mert nem tudom eldönteni, hogy melyikkel kezdjem, ezért egyikről sem fogok.

Andrásban akkor vált a japán tartósítószerek iránt táplált gyanúja megrázó, szilárd bizonyossággá, mikor megkóstolta a 17 órára kint felejtett tejet.

Semmi baja nem volt. Az egész amúgy ott kezdődött, hogy például a kenyér egy héttel a lejárat után (vagyis vásárlás után 2 héttel) ugyan olyan, mint frissen. Aztán ott volt a "lekvárosbuktás-incidens" néven elhíresült eset. Meg mondjuk a sonka is. És erre a tej!

Elképzelhető, hogy minden ízesített pakundekliből van. Ez megmagyarázná azt is, hogy mért vagyok mindig éhes.

Figyelem! Normálisember-kompatibilis karatés bejegyzés - most direkt nem használtam trükkös kifejezéseket, hogy bárki el tudja olvasni.

 

Edzés közben rácsodálkoztam, hogy körülbelül 50%-kal erősebbnek érzem magam, és legalább ennyivel szebbnek is. Aztán rájöttem, hogy ez annak köszönhető, hogy edzés előtt makivaráztam, és felhajtottam a karate ruha ujját, és elfelejtettem lehajtani mikor elkezdődött az edzés. Még egy ideig beleéltem magam, hogy milyen félelmetesen nézhetek ki alapállásban, aztán szólt az egyik lány (persze, hogy a nők szúrják ki az ilyesmit) hogy ezt nem szabad, le kellett hajtanom. Második edzésen meg felkötöttem egy hachimakit (akik annyit értenek a karatéhoz mint Ding - de mégis elolvassák, mert a szüleim ;) - azoknak elárulom, hogy ez a fejpánt) a célból, hogy ne izzadjak mindent össze, de mondták, hogy de hát ezt tilos, vegyem le. Na oké, mondom, legalább a dress-code szigorú, ha már végig lehet röhögcsélni egy fél edzést. Meg mellesleg az milyen vicces már, hogy általában otthon mindig én panaszkodom edzésen, hogy csukjuk már be az ablakot, mert szétfagyok, itt meg én vagyok Magó "Edzés-végén-kicsavarom-a-fejpántomból-a-fél-Velencei-tavat" Tibi. Feltéve ha használhatnék fejpántot ugye. Múltkor lejött egy ausztrál fickó az egyik gyakorlásra, borzasztó jó volt, mert ő még nálam is jobban izzadt. Szerencsére javul az időjárás, ma például fel kellett vennem egy pulcsit mikor jöttem hazafele éjszaka.

Katáztunk, hmm. Meg bunkai is volt (így hívják a kata értelmezést, amit párosban gyakorol az ember) Tanítok két jó kis kifejezést, hogy ne kelljen folyton mondogatni, hogy "egy számolásra egy technika", és "egy számolásra egy oldal", és ezek nem az "ESzET"/"ESzEO" mozaikszavak lesznek. Az előbbi a "kitte", a másik a "renzoku". Az "egy számolásra végig" kifejezést nem tudom, mert olyat még sosem csináltunk (!).

Legalább mostanában használom a makivarát. Nagyon jó makivarát tud a mester építeni, pont ideális a merevsége, meg minden. A magassága sajnos messze nem szerencsés - japanese-size. A tükrök is úgy vannak elhelyezve, hogy egyikben sem látszik a fejem, pedig néha igazán megnézném hogy elég ijesztő arcot vágok-e. Huhahaha.

Ma volt egy fantasztikus újítás, mégpedig ippon kumite helyett nihon kumite volt, ami azt jelenti, hogy két tetszőleges, előre bejelentett technikával lehetett támadni. Mmmm.

Igazából megértem azt is, hogy nem annyira fegyelmezettek az edzések - épp eleget feszengnek szegény japán rabszolga-üzletemberek a gyárban, nem csoda, hogy kieresztenek egy kicsit itt edzésen. A hangulat végül is jó, a mester is vevő egy kis viccelődésre, sőt legtöbbször ő generálja azt. Az egyetlen dolog, amit nem értek, az a bénázás tolerálása. Amennyi idő alatt sikerül összehozni egy kihont tíz embernek, ráadásul még csak szabályosan sem kell állni, hát annyi idő alatt Jersi mester legalább százig elszámolna, ami ugye egyértelműen determinálná a bünti-fekvők számát. Annak az esélye, hogy valaki, akit kihív a mester elsőre azt csinálja amit kéne, hát elenyészően kicsi, aminek a következménye leginkább az, hogy egy jót nevetünk, mint a Benny Hill show-n. Persze itt most egy kicsit túlzok, hogy érdekesebb legyen a történet, de mindenesetre igaz, hogy legalább kétszer néztem végig hitetlenkedve egy-egy fekete-övesek által produkált 5 perces szánalom-bemutatót. Ma meg például az egyik első kyu-s srác páros gyakorlat közben véletlenül kétszer egymás után ugyan azt a védés-visszatámadást csinálta, és mondta, hogy akkor most várjak egy pillanatra, mert kitalál valami mást. Legalább 5 másodpercet vártam, amíg homlokráncolva kigondolt valamit, és intett, hogy mehetek. Az agyam megáll. Persze az is benne van a pakliban, hogy barna övet három év után osztanak. Azt hiszem ide is átragadt a japán munkáltatói politika, miszerint a bérezés kevésbé teljesítmény-arányos, inkább attól függ, hogy mennyi ideje van valaki a vállalatnál. De erről inkább nem mondok határozott véleményt, mert a katákat tudják, és lehet, hogy csak ez számít. Nem értem én ezt az egészet, Réti mester nem ilyennek festette le az itteni edzéseket. Biztos vagyok benne, hogy sok minden változott harminc év alatt.

Remélem nem tűnik úgy az írásom alapján, mintha nem tisztelném azt, amit csinálnak, csak éppen kissé csalódott vagyok, mondhatni nem ezért fizettem :) Kicsit tényleg el vagyok keseredve, na, kár is lenne tagadni.

Legbiztosabb jele annak, hogy túl sok időt töltöttél távol hazádtól az az, hogy a naptáradba beírod október 23-ához, hogy "Október 23."

Ma volt az első magyarórám. Két japán lányt fogok magyarul tanítani egyrészt Zaki barátom leterheltségét, másrészt saját anyagi helyzetem kilátástalanságának mértékét csökkentendő. Az a tény, hogy ez a két elszánt teremtés a magyar nyelv szövevényes rejtelmeinek felkutatására vállalkozott szabadidős tevékenységként, mondjuk diszkóba járás helyett, előrevetíti, hogy messze nem a Sugababes - Japanese Edition-nel fogom eltölteni ezentúl a szombat délutánjaimat. És nem épp azért, mert a Sugababes hárman van. Mielőtt bárki azt mondja, hogy azért fogalmazok köntörfalazva, mert félek, hogy még a végén elolvassák valaha a blogom, tessék: Rondák! Mellesleg mindketten erősítik azt a szabályt, hogy a japánok nem kövérek. Kövérek!

Az óra Shibuyában volt, utána elmentünk Shinjukuba, ahol van egy akkora könyvesbolt (Kinokuniya - magyarul Faországbolt, bár ezt a fordítást Zaki fenntartásokkal fogadta), mint a Libri Könyvpalota a Rákóczi úton, azt leszámítva, hogy ez kétszer akkora alapterületű, cserébe hat emeletes. Megvettem Barry Eisler "Rain" sorozatának első pár kötetét, ami egy John Rain nevű amerikai-japán félvér bérgyilkosról szól, aki legalább akkora király, mint Leon, a profi, vagy a Szellemkutya. Hazafelé, a Yamanote vonalon ülve elolvastam az első fejezetet, ami arról szól, hogy Rain elintéz egy fickót a Yamanote vonalon Shibuya és Shinjuku között csúcsidőben egy kis elektromágnes, és egy azt távolról szabályzó PDA segítségével megbabrálva a pacemakerét. Nem volt nehéz beleélni magam a helyszínbe, gondolhatjátok.

Shinjuku mellesleg az az állomás, ahol naponta kétmillió ember megfordul. Egyébként ha bárkinek is az a benyomása a japán emberekről, hogy udvarias, visszahúzódó népség, az még nem utazott a Yamanotén csúcsidőben. Amint hozzáérintik a mágneskártya-bérletüket az ellenőrzőkapu leolvasójához, átváltoznak úgynevezett kaiju-vá (lefordítva rettenetes, vérszomjas mutáns-harcos szörnyeteglénnyé) és onnantól kezdve pesterzsébeti tinédzsereket megszégyenítő törés-zúzás, lábralépés, lökdösődés, szexuális zaklatás veszi kezdetét, aminek a túléléséhez minimum 3 éves krav-maga és/vagy intenzív hetesbusz-használati gyakorlat szükséges. A szexuális zaklatás olyannyira nem vicc, hogy a metrón van egy külön kocsi csak nőknek a reggeli órákban. Persze ezzel én nem vagyok kisegítve, mivel a veszélynek mindenki ki van téve - tegnap éjszaka például egy holtrészeg faszi bepróbálkozott nálam. Bordán vágtam, kicsit lenyugodott; azt hiszem, kezdem felvenni a ritmust.

"Csak aztán nehogy otthon reflexből lerúgjam az idős nénit a négyeshatosról." - gondolta András.

Csütörtökön megint nem írtam karatéról. Nehéz írni, mert pontosan nem tudom megjegyezni, hogy milyen technikák voltak, csak azt hogy mit csináltunk, az meg nagyjából ugyan az mindig. Amúgy csütörötkön nem igen ment jól. Fáradt voltam kicsit, és borzasztóan untam, hogy folyton csak katázunk. Én harcolni akarok! Kiai-ozni! Légzéssel csinálni a technikákat! Aikido technikákat gyakorolni! Földhöz vágni a másikat! Földhöz vágódni! Rugópárnázni! Kumitézni! Svédszökdelni! Nagy ütéseket kapni! Kicsit megsérülni, hogy lehessen mutogatni az embereknek! Egyenes ütéstől, és shutouchitól eltérő technikákat csinálni! Lábemelést csinálni, kentót!
Szóval ezeket gondoltam, ezért nem ment annyira jól az edzés..A mai jobb volt, legalább tanultam valami új katát. A Pinan Nidannak már egy negyedik változatát:) A mester egyébként nagyon jó fej, elég sokat nevet, meg viccel. Ugyanakkor szigorú is. Nem is meséltem hogy első edzésen rajtam volt a karkötő, amit a hugom kötött, és nem lehetett levenni, mert oda volt kötve örökre. Amikor észrevette, mondta hogy vegyem le, és gondolkodás nélkül letéptem. (Bocs, Kati! Szerintem még meg tudom szerelni) Valahogy nem volt kedvem vele vitatkozni hirtelen:)
Ma tényleg csak katáztunk. Szó szerint. Egész edzésen mást sem csináltunk, csak katákat. Illetve volt 2 perc páros gyakorlat, ami alatt az éppen tanult kata értelmezését gyakoroltuk. Semmi kihon, semmi kumite, semmi semmi. Kata. Csak kata.
Képzeljétek, srácok, épp egy közös kép van berakva háttérnek négyünkről, Réti mesterrel. Nem direkt raktam be, szerintem valami tudatalatti szentimentalitás...

Lassan úgy megszokom a helyet, hogy már nem is tudok miről írni. Alkotói válság. A Word udvariasan megkérdezi, hogy nem azt akartam-e írni, hogy váltság. Há!, most meg épp arra hívja fel a figyelmemet, hogy lehet, hogy válságot akartam írni. Rekurzió: lásd rekurzió. Izé. Próbáljátok ki ti is, hátha elszédültök.

Vagy inkább ezt hallgassátok:

A bíró a következő két állítással fogadja a halálra ítélt foglyot:

1) Jövő héten felakasztunk valamelyik hétköznap pontban délben.

2) Az akasztás napja meglepetésként fog érni: akkor fogsz értesülni róla, amikor a hóhér aznap délben bekopogtat az ajtódon.

A fogoly egy pillanatig azt gondolja, hogy "Do!...", de aztán elmosolyodik, és ezt mondja:

- Ha az akasztás pénteken lenne, akkor az akasztás időpontja nem lenne meglepetés, hiszen csütörtök este már tudnám, hogy másnap délben akasztanak, mivel az az utolsó nap, és még nem akasztottak fel.

- Igen ám, - érvel tovább - de az akasztás ezek szerint csütörtökön sem lehet! Nem lenne meglepetés, mert szerda este tudnám, hogy csütörtökön akasztanak fel, mert már csak két nap van az akasztásig, amiből az egyik péntek, amin nem akaszthatnak fel, az előző gondolat miatt.

Hasonló logikával szerdán se lehet az akasztás, sőt kedden, és hétfőn sem! Vigyorogva megy vissza a cellába, biztonságban érezve magát "Huháhá! Mindkét feltételt kielégítő akasztás nem hajtható végre!"

Szerdán - nagy meglepetésére - felakasztják. A bíró minden állítása teljesült. Hol volt a hiba a fogoly érvelésében?

Amíg ezen gondolkodtok, és nem figyeltek oda arra, amit épp írok, elmondom, hogy vettem egy nyomtatót 1050 yenért, mivel ez úgysem érdekel senkit. Nem, nem krumplinyomda, színes tintasugaras nyomtató.

Továbbra is fokozott figyelmet kell tanúsítsak a táplálkozás iránt, mert ma reggel kávé helyett hideg tejes teát sikerült venni az automatából, mert alacsonyan állt még a nap kanjiolvasáshoz. Ugyanis ha elolvastam volna a dobozra írt feliratot, akkor kiderült volna hogy ez valójában tejes tea, de csak azért mert nem tudom jól a kanjikat, és összekevertem volna a dobozra írt délutáni szót (午後) az egyébként egészen hasonló tej szóval (牛乳). Egyébként tényleg tejes volt. És nem is volt rossz sajnos, úgyhogy most hiába írtam le ezt az egészet, nincs okom hupákolni.

Nemrég meg ettem egy lekváros buktát, de későn vettem észre hogy már lejárt, de ha nem is járt volna le, akkor is hűtőben kellett volna tartani, mert kiderült, hogy sonkásszendvics, de még ha hűtőben tartottam volna, akkor is meg kellett volna sütni, mert melegszendvics volt. Lett volna. Sajnos nem volt semmi baja, megettem, úgyhogy újfent jogtalan lenne panaszkodnom. Kár, pedig olyan szép magyar szokás. Bizony, szokták mondani, hogy hazájától elszakadva már nem igazán magyar az ember, de még nem is igazán külföldi. Az expatriotizmus légüres terében lebegek hazátlanul. :) Ha kirakom a szmájlit, az a baj, ha nem rakom ki, hát az a baj. Azért mert félreértitek, azért, az a baj, úgyhogy most mégis kiraktam, hátha mégse nagy baj.

Van itt egy park, Harajukuban, ami olyan mint a Városliget, csak több benne a weirdo. Gördeszkáznak, dobolnak, salsáznak, animének öltöznek, karddal hadakoznak. Levideózom, kis buták, aztán majd elhiszitek.

Az írás címének paradox volta árnyaltan előrevetíti a benne található paradox történetet. Ám ez az utalás annyira kifinomult, hogy András nem is szándékosan csinálta; utólag vette észre, hogy milyen vicces.

Csütörtökön nem írtam bejegyzést, mert késő volt. Egyébként sem történik mindig túl sok dolog.
Ma viszont tanultam egy új katát, az a neve, hogy Aoyagi. Viszonylag egyszerű volt megtanulni. Ippon kumite is volt, sajnos elég keményen szétrúgtam a lábam az egyik 3 danos mester könyökén. Jó, mert használnak ilyen sprayt, ami lehűti a befújt felületet, megelőzve a zúzódás bedagadását.
Egyébként eddig azt hittem, hogy megakirályul kumitézek (valamivel csak kellett áltatnom magam, hamár ilyen gyengén mennek a katák :) ) de felhívta a figyelmemet ugyanez a mester, hogy össze-vissza ütök, nem egy pontra. Hát persze, mindenki ezt csinálja(?), mert nem akarjuk bevinni az ütést. Aztán kicsit belegondoltam, és rájöttem hogy teljesen igaza van.
Érdekes, hogy a mester milyen jó kondiban van még mindig. Simán megy a jodan maegeri, sőt még küzd is a tanítványokkal. Sajnos a jobb térdével lehet valami baj, mert ha ránehezedik, pl néhány rugás közben, vagy nekoashidachiban, eléggé fájlalja. Legtöbbször nem is áll be szabályosan az állásba emiatt.
Az edzés végén szólt az egyik tanítvány, hogy a Harutaka sensei szerint indulhatnék a házi bajnokságon novemberben, ha katában még nem is, de kumitében igen. Vidáman igent mondtam, nem tudván, hogy 3000 yenbe fog ez nekem kerülni. Sőt talán még védőfelszerelést is kell venni, kesztyűt, meg sisakot. Az olyan fajta seikenvédő amit mi használunk "nem elég vastag".
Mai vicc: mikor a mester magyaráz, az ütéskor használt hangutánzó szavai közül az egyik: *PÁCSIN*
Ez jobb, mint az amerikai képregényekben olvasható *KA-WOKK*

Ma például vacsorára vettem 2 különböző sült haldarabot (50 yen/db) egy darab sült tintahalat (130 yen) és egy saslikot (100 yen). Vicces módon a legfinomabb az olcsó sült hal volt. Az utóbbiról pedig később kiderült hogy a pici nyárson nem sült csirkedarabok vannak, mint azt első pillantásra hinni véltem, hanem csirkebőr. Igen, hurkapálcára tűzdelt csirkebőr darabkák megsütve. Úgy tűnik, ez amolyan étel itt. Oda volt téve a rendes saslikok mellé, de mivel ezek hosszabbak voltak, a mohó algoritmusnak gondolkodás nélkül engedelmeskedve ezt választottam. A második dolog itt Japánban, amit nem volt gusztusom befejezni. Az első "valami ocsmány szójabab ragacsos masszában, mustárral és szójaszósszal leöntve" nevű étel volt (erre is van külön szavuk, csak szerencsére elfelejtettem), ami olyannyira markánsan képviseli a japán ízvilágot, hogy a japánok fele utálja, mégis sikerült rögtön az első nap azt választani a cég kantinjában, ravaszul (gondoltam még abban a pillanatban) utánozva a sorban előttem lévőt.

Naponta legalább kétszer eszik rizst az ember itt, és ami a legmeglepőbb, hogy majdnem egy teljes hónap alatt még nem untam meg. Persze a főételek elég változatosak, legtöbbször jól jár az ember, ha kipróbál valamit, amit még életében nem látott, kivéve ha például a szép nagy csirkehús darabokkal kecsegtető fogásról kiderül, hogy tofuból van. Ezek mindent csirkének álcáznak?!

Naponta egyszer miszót enni sem túl megerőltető. Ha belegondolok, hogy egy hónapig babgulyást kéne egyek minden nap, hát nem is tudom... Viszont jelen helyzetemben két hétig biztos bevállalnám...

Kenyér van, jó, és finom, azt az egy apróságot leszámítva, hogy minden paraméterében megegyezik az otthoni kaláccsal. Szerencsére a Rama margarin kábé hatszor olyan sós, mint otthon, úgyhogy szinte tökéletesen kompenzálja. Képzelhetitek mekkora gasztronómiai élményt nyújt egy ilyen sonkásdekk elfogyasztása. Két olyan élelmiszer van, amibe görcsösen kapaszkodva olykor felvértezem magam e négy sarkából kifordított világgal szemben:

1) sajtburger,

2) Coca-cola.

Kihon. Oitsuki, oigyakutsuki (érdekes, 2 ütés, mindig hátsó kézzel kezdesz, egyszer gyakuval ütsz először, egyszer kizamival) xxxx (valami megjegyezhetetlen nevű technika, a lényeg: gedan geri, és szinte egyidőben tateken tsuki) Hátrafele mindig védések.
Kata.
Páros technikákban a kataelemzeséeket vesszük. A védő mindig egy-egy katának az egyik irányát csinálja, a támadó a megfelelő módon támad. Hasznos.
A mester által kihívott 2 fekete öves tanítvány (2 ember, nem pedig egy ember 2 fekete övvel) körülbelül 3 percig értetlenkedett, és szerencsétlenkedett, mikor be kellett mutassanak egy technikát. Emlékszem, hogy nálunk kb. 5 éve az Imi és a Matyi szenszei egy-egy gyakutsukit kaptak a Jersy mestertől egy pár pillanatnyi totojázásért. :)
Hát.. máson van a hangsúly. Sajnos már én is megkaptam egy párszor, hogy "1 kyuval ezt nem tudom"...
Viszont nem vagyok biztos, hogy bármelyik otthoni zendo dojoban mindegyik itteni barnaöves megállná a helyét. És ezeket a kemény állításokat ne vegyétek tisztelentlenségnek a Mesterrel szemben, egyszerűen csak arra akarok rávilágítani, hogy mennyire más a megközelítés.
Lehet, hogy kiváncsiságból el kéne menni másik dojoba is, ha már itt vagyok. Mindenképp hasznos lenne minél több tudást összelopkodni. Meg gondolom a kyo-sok izomban inkább velünk egy szinten vannak. Jó lenne megnézni, csak messze van Ikebukuro, meg különben is hamar rájönnének hogy nem Furkó Kálmán senseitől jöttem, ahogy azt szemrebbenés nélkül hazudnám nekik:)
Vannak olyan kataváltozatok, hogy az alapja a sima kata, de néhol be van iktatva néhány plusz ütés és rugás. Elég nehéz megjegyezni. Persze igyekszem. Nagy bajban vagyok a nevekkel, mert mindig mondogatom egy darabig magamban a mester után, de nem ragadnak meg. Persze idővel remélem megragad a legtöbb.

Itt egy lista az alap hibáimról, hátha tanulságul szolgál:
Alap különbségek:
- keskeny (30 cm), magas zenkutsudachi
- az állás mindig féloldalas (szinte a legnagyobb különbség!)
- minden ütés szolárra megy
- mae geri övmagasságba megy
- minden nagymacska helyett kismacska van
- a hikite közép szinten van (valamivel az öv fölött) nem shotokan, de nem is gojuryu
! hiba: ütés előtt bemozdul a kezem, ill fölösleges mozdulatok. A kéz legtöbbször lendületvétel nélkül kell a következő ütést végrehajtsa!
! hiba: a kéz hikitére rántása ugyan olyan erős, mint az ütés!
! hiba: kéz végig szigorúan ökölbe (kivéve ha az ütő kéz nyíltkezes technikát végez, akkor a másik kéz is nyitott legtöbbször)

Ezen hibák többségét többször elmondták nekünk a mesterek, mégsem fordítunk rájuk elég figyelmet
Bocs a helyesírásért, ezeket a bejegyzéseket mindig nagyon későn írom, karate után, és nincs is időm átolvasni őket.